Nehezen.

Szegény Chopin bánja: az ő hátán hangol a társaság. Mentségeket kereshetünk és ugyanakkor töprenghetünk afölött is: mi tarthat össze pár tucat előadót meg egy frakkos úriembert? A pálca, a lendület vagy a totális őrület? Ez utóbbi hiányában mire való a beintés, illetve a langyos legyünk-már-túl-rajta érzület? Igen, iszonyatosan kellemetlen úgy játszani a színpadon, ráadásul egy akusztikamentes várudvarban, hogy egyik művész sem hallja a másikat, főleg nem a jobb felső kosárban trónoló fúvósok a bal alsó hajóban gályázó vonósokat. Tehát egyelőre csak annyit mondhat az elfogulatlan nézelődő, akiben a fülelés orgazmikus ördöge még nem indult be, hogy a fúvósok látványosan jók. Annyira látványosan melóznak, hogy háromszor is leradírozzák a pályáról a vonósokat. Szerencsére ez a hangerő-eltolódás később kiegyenlítődik. Amint a muzikális wrestling véget ér, Marković ügyesen kihozza a hegedűkből is azt a fajta halk háttérzümmögést, amitől a hallgatóság nyugodtan ájuldozhat. Miközben a végítélet trombitái harsognak ugyan, de már nem fojtogatnak.

Azt gondolnád, kedves fülelő közönség: immár semmi gonosz nem történhet ezzel a darabbal és szegény Chopin-nel. Nem is fog, leszámítva azt a malőrt, hogy a leghúzósabb crescendo alatt Jan Simon zongorajátékán simán átmasíroznak szimfonikusék. Kevéssel odébb hasonló balesetet szenved a fuvola szekció is, ami persze kevésbé feltűnő, hiszen elhal a szerencsétlen, és ennyi: észre sem veszi senki, hogy fuldoklik, mentőövért nyújtja csinos kacsóját. Az viszont mégiscsak látványos, amikor a mesterzongorista képtelen érvényesülni, és amit művel, az érthetetlen-értelmezhetetlen. Mintha dühös örvényként nyelné el a zenekari rebellió. Vágólapon pár futam, a karmesteri pálca pedig képtelen a megfelelő Ctrl V parancsot kiadni.

Végül a csiribiri-csiribá zongorafutamok elandalítják a közönséget, valami hihetetlenül édes romantikus massza lebeg az udvar felett, aki pedig nem pityereg, az álmosan pislog. Szerencsére a karmesteri pálca beinti a félidő végét, és a nagyérdemű hallgatóság kinyújtóztathatja elgémberedett tagjait. Vagyishogy lassan azzal a lendülettel! Következik a hosszabbítás, az illedelmes közönség visszatapsolja Jan Simont, ő pedig lenyom valami sehova sem kapcsolódó feledhetőt. A csápoló rajongótábor a 22-23. sorból szorgalmasan villogtat a kompakt szappantartókkal, néhány brávó is elhangzik, igazán nem illik morfondírozni, hogy nem kellett volna visszahívni a májsztrót.

Amiatt se nagyon zúgolódjunk, hogy mindig a legcsendesebb zongoraszóló közepén száll be a közönség egy valkűr indulóval a produkcióba. Hiába is kért meg minket szépen a nyakkendős kutya az ízléses kivitelezésű jegyen, hogy koncert közben ne cigizzünk, ne fotózzunk és kapcsoljuk ki a mobilunkat. Háromból kettő alapon: tényleg csak szünetben cigiztünk. Aztán visszatértünk, folytatni a sörözést, illetve csámcsogni afölött, hogy az első szekció holmi langyos bemelegítő lehetett Prokofjev mestermunkája előtt. Aki mindenképp népszerűbb és könnyebben emészthető, mint Chopin.

Mindenképp furcsa, hogy két ekkora név mellett a szűkszavú programfüzetből mindössze annyi derül ki, hogy Aleksandar Marković karmester Rómeó és Júlia produkcióját élvezheti majd a közönség a Špilberkben. Az igazán rosszmájú, az internetről legkevésbé sem tájékozódó kritikus további neveket is oda tudott volna dobni Chopin és Prokofjev mellé. Ha már amúgy sem érti: miért épp ők kerültek belé a fazékba. Ha már a karmesterről különösebb dolgokat úgysem érdemes állítani, ugyebár. Nem lángol, s nincs benne (legalábbis nem ezen az estén) az a bizonyos ördögi düh és nekifeszülés, ami maximális pendülésig feszítené a húrokat. Tőle lesz iskolásan kiszámított, már-már sajnálatosan kiszámítható a szimfonikusok produkciója. Benne a ki nem mondott gondolattal: lehetett volna több, másabb.

És aztán mégis!

Van egy jelenet, ami megmenti az egész estét: a királyok tánca.

Behunyhatod a szemed, közönség, akkor is látod az egy testként hajladozó vonósokat, szédülsz a vadul tomboló fúvósoktól, a mennydörgő trombitáktól és a telt hangon búgó kürtöktől. Dobhártyádon püföli a ritmust, az ütős szekció gyilkos pontossággal csap le, és az összes éles hang, kivétel nélkül mindahány, maximálisan érvényesül. Bizsereg a véred, hátadon hangya hadsereg menetel, és nem akarod, hogy véget érjen ez a vertigo, amibe belédobtak. Nem szeretnél kijózanodni a pillanatnyi kábulatból: kiváló a hangerő, a lendületes nekiiramodás tökéletes – főleg ha már láttál-hallottál híg gyorsat.

Elfelejted a rossz helyre pozicionált zongorát, a mögötte elbújt karmestert, már a szélre sodródott hárfa sem zavar, és a „zongoraszónál szebb zongorafödélen a lakk“ típusú szájíz is kezd változni, nem idegesítenek a félelmetes ágyukkal rohangáló sajtófotósok, az előtted ülő szőke kiejti kezéből a sörös bádogot, és a te szájadból is kihull a rágcsi.

Brávó!

Egyik utazás alkalmával jöttem rá arra, hogy a városban nincsenek villanydrótok. Illetve természetesen vannak, csak szépen kulturáltan el vannak rejtve, nem lógnak összevissza a levegőben. A villamosok s trolik vonalán nyilván ott a drót, de máshol ritkán, vagy egyáltalán nem lehet látni kósza kábeleket. Eszembe jutott Kolozsvár, mikor legutóbb sétáltunk a híres-nevezetes új főtéren és a fenszi sétálóutcában. Szokatlan volt a képben az újra megjelent, kibelezett áramvezeték-áradat. Régi jó szokás szerint csak lazán rácsavarintották őket az oszlopokra, mint holmi kötöző alkalmatosságokat, nehogy a villanypóznák elszaladjanak. Volt, amelyiket ügyesen megbogozták, másokra még masni is került, ami elég kedvesen mutatott a sok színes, vékony drótócska miatt. Csakhogy ezek életveszélyesek is lehetnek, hiszen a kábelek végeit nem dolgozták el, még szigetelőszalaggal sem csavarintották körbe, hanem csak lógicáltak és lengette őket a szél. Azért is érdekes ez, mert a főteret és környékét nemrég fejezték be, s akkor még örültünk, hogy nem rondítják a képet a huzalok. Érthetetlen, hogyan kerültek újra belé a városképbe.

„Quite a pity!” – mondaná az angol, hiszen az EU szabályai szerint minden kábelt föld alatt kell elvezetni megfelelő szigetelési feltételekkel. Talán nem kéne ezen rágódnom, csak valahogy soha nem értettem mi ez a félagyú gondolkozás, és miért kell kétszer dolgoznunk azon, amit már elsőre is jól csinálhatnánk. Mert mi lesz a történet vége? Meglett a sétálóutca, amit hamarosan ismét feltörnek a kábelek miatt. Áh, nesetörődj, van a polgárnak pénze hülyeségre és „az egyik dolgozik, a többi nézi” típusú csapatra is!

(C) Dáböl Tünde

Az asztalfőnél természetesen (vagy inkább történetesen?) épp egy babaszőke lány ül, megegyezhetnénk ebben? Mindenki beleegyezik? A következő fázisban óvatosan befelé csoszoghatnánk kitalált világunkban, és a körvonalakon belül is meghatározhatnánk a nemlétező valóság darabjait. Nevezzük csak el a babaszőkét… közmegegyezés alapján… mondjuk… Pavlának. Bal oldalt két csinos teremtmény: Dusana és Ludmila. Mindhárman lehetnének akár csehek  is – feltételezzük csak, hogy mindhárom lány cseh, így lesz a legjobb. És persze, hogy jobb oldalt egy nagy mackó, egy identitászavaros fekete medve feszeng, egy észtországi orosz. Igen, igen, gondoljunk csak arra, hogy orosz, és hogy tényleg Észtországból származik. Mellette, igen, igen, mondjuk, hogy mellette egy romániai magyar gyerek – rajzol. Feltételezzük csak azt, hogy unalmában holmi abszrakt figurákat alkot abba a nagyformátumú, valóságmentesítő füzetébe. Aztán még olyan globalitásokat is beléje-kitalálhatunk ebbe az alkalmi, kora délutáni történetünkbe, hogy tökéletesen talál a nyelv – miért is ne találna, nemde?! – hiszen angol.  Legyen tehát ez a világnyelv a képzeletbeli egyesítő tényező. Az egybehozó legkisebb közös többszörös. A gondolat viszont már nem minden esetben pászol a tökéletesre kitalált akváriumunkban.

A számítógép halkan zakatol. Türelmesen és megértően duruzsol, mintha nem is létezne, hanem… csak úgy… van. Belé van a világba kalkulálva, csak úgy természetesen, alapjáraton. A képzeletbeli programok kissé nyöszörögve-akadozva indulnak be. A többség a majdnem-langyos-majdnem-hűvös csend képzeletbeliségében ücsörög, türelmesen várja a kitalációs fejleményeket. A légfrissítő előbb-utóbb kikapcsolhatatlanul fagyossá teszi a képzeletbeli realitást. Az oroszunk feszeng, látszik rajta, hogy alig bírja már az idegfeszítő szinte-valóságot. Az egzisztencialista nyomást, nah. Hamarosan meg fog szólalni, ez még a délután képzeletbeliségét is dekonstuálná valahogy. Mert olyan, azért. Amúgy is elképzelte már néhány évezreddel korábban, mit is fog kifejteni a 21. század alkalmi akváriumhangulatában, három óra tizenhét perckor.

– Pavla, te… te olyan gondolkodó vagy.
– Á, dehogy! Csak ez a fránya gép bosszant.
Két perc tizenhat másodperc szünet. Négy és fél darab feszengés. Műanyag székek, műanyag csend.
– Figyelj, Dusana! Sokszor figyeltelek már ezeken a képzéseken, és úgy tűnik, hogy örökké mélyen gondolkozol. Mintha nem is lennél itt, hanem csak ide lettél volna téve. Tévedésből.
– Ne viccelj már, Ivan.
– Legkevésbé sem tréfálok.
– Nincs nekem semmi bajom. Te csak képzelődsz.
– Akkor legalább azt mondjátok meg nekem, mi a csehek népnemzeti tulajdonsága.
– Mi van?!
– Minden népnek van valami jellegzetessége, Dusana, lennie kell…
– Fogalmam sincs, mire gondolsz, Ivan.
– Ti ketten, Pavla… ti csak tudjátok Ludmilával, miről van szó. A cseheknek is van valami jellegzetessége, ugye? Kell legyen valami különleges megkülönböztető vonásotok. Valami nemzeti sajátosság.
– Hát nem is tudom. Nem hiszem, hogy volna ilyenünk.
Egy perc nulla-öt másodperc merev csend. Képzeletbeli. De már nem biztonságos. Vagyis: nem túlságosan megnyugtató.
– Szóval nincs mit modanotok a csehek népnemzeti tulajdonságairól.
– Ivan, szerintem most már hagyd abba.
– Dehogy, Gízá. Csak arról van szó, hogy a cseheknek az a nemzeti tulajdonsága, hogy nem gondolnak önmagukról semmit.
– Ez azért már túl sok, nem gondolod?
– Dehogy! Minden népnek van valami jellegzetessége, amiről felismerik. Itt vannak például az oroszok…
– Na meg a vodka, mi? Végül is erre jók a előítéletek, nemde?
– Akár úgy is vehetjük, hogy a pia jó kellék. Vagy rossz, persze. Ám karaktert ad ez is. Na és nektek, magyaroknak? Milyen a ti nemzeti karakteretek?
– Mi öngyilkos náció vagyunk, Ivan.
– Csakis az észtek után következhettek! Mi vagyunk a világelsők.

Szerencsére elkezdődik a számítógépes képzelődés. Még nagyobb öröm, hogy az elképzelt világnak soha semmiféle köze nem lehet a valósághoz. Illetve a felsorolt személyek és ezek az események mindössze az átmeneti egybeesések térfelébe tartoznak. Természetesen a valósággal való bárminemű véletlenszerű megfelelés sem egyéb mint holmi ostoba félreértés végterméke. Na most fussunk neki még egyszer: képzeljünk csak el egy tökéletes világot! Zseniálisan elfuserált önámítás, ugyebár? Pillanatnyi téboly, ám legyen.

(C) Efhadez Gízá

Nos, Csehország cséféréje (legalábbis számomra) egy angol multináci, az O2. Aznap, amikor megérkeztünk Brünnbe, vásároltunk két telefonkártyát ettől a nagyonkék cégtől. DábölTünde szimkártyájával semmi gond… s mivel okosan gazdálkodott a koronás egységeivel, mai napig van neki valamennyi. A saját számommal azonban cséférésen jártam. Egy hónap és négy nap használat után eltűnt a jel. Azt hittem, ismét a nagyontapogatós Prádám hisztériázik. Falhoz vertem, megtapostam, erőszakosan kitéptem a beléből az aksit, és csúnyán beszéltem vele, ahogy azt az orosz nagykönyv előírja, mit kell ilyenkor tenni. És vártam a hatást. És nem lőn. És akkor arra gondoltam, hogy alszom a dologra egyet, hátha elmúlik a telefonom újabb hisztis periódusa. Úgy tettem. Csakhogy a jel helyett az lőn meg, hogy egy szép nap DábölTünde hívást kapott tőlem. Nafene! épp ott álltam mellette s fogalmam sem volt, épp merre van a telefonom. Tévedés kizárva: én hívtam fel őt. Illetve egy cseh állampolgár. Aki aztán szépen elmagyarázta, hogy Prágában vásárolt az Ótútól egy telefonkártyát, és azzal valami gond akadozott, ezért aztán visszasétált a céghez, ott a jómunkásemberek beléjetették a szimplasztikot egy olyan ördöngös masinériába, tudjátok, abba, amelyik mindenféle csudákat és jópofákat művel a kicsi csipes adathordozóval. És műveltek is olyanokat, hogy újraformázták. Nekem pedig attól a pillanattól kezdve nem volt jelem, elvesztettem a telefonszámomat. Azt, amit kétszer adtak el.

Hab a tortán: Brünnben egy, csak egy darab O2 kirendeltség üvegajtajára van ráírva-rávésve-rámatricázva, hogy náluk márpedig  English Speaking Staff is ügyködik. Meló után tehát rohanás a központba, teljes pályás letámadás lesz ebből. Kész szerencse, hogy nem az angol módi szerint, ó, dehogyis délután ötkor zárnak! Hanem hat órakor. És az érintőképernyős jegyosztóból angol menüvel is lehet ám kérni sorszámot. Aztán ha szerencsétlenségére az egyes pulthoz kerül a megszámláltatott ügyfél, nos, akkor a fiatal ótúcsaj sajnálkozva húzza a vállát. Az angol köszönésre úgy reagál, hogy szaporán hajtogatja: kolégá, kolégá. Ám legyen, az embernek fia még vár vagy tíz-tizenöt perceket, amíg az az egy szál angolos az ötös pultnál felszabadul. (Off the record adalék, hogy ugyanabban a brünni központban, az Apple kirendeltségnél azonnal és mindenki előzékenyen angolra vált, amint észreveszik, hogy [még] nem tud az ember csehül. Nade ez csak amolyan övön aluli, konkurenciás ütés, tudom. Amolyan szadógézás piszkálódás, nah.)

Az inglis szpíking sztáf csak ámult és bámult, amikor megértette, mi is a gond. Nézte a számlát, nézte a kicsi kártyát, nézte az adatokat a számítógépében, és hümmögött nagyokat. Őszintének tűnt és szavahihetőnek, amikor bevallotta, hogy ilyent még sosem látott. Méghogy egy jónevű telefonszolgáltató ugyanazt a mobilszámot két ügyfélnek is kiadja?! De az O2 adatbázisa szerint tényleg ez történt – nyögte ki végül. Nyugodtan kérhettem volna, hogy márpedig a második vásárlótól vegyék vissza a számomat. Annál is inkább, mert erre a telefonszámra szól a bankszámlám összes beállítása. Az online szolgáltatást pedig nem használhatom a telefonszámom nélkül. Kis kézügyességgel a másik ügyfél akár a bankszámlám adatait is megszerezhette volna.

Rendes voltam. Elfogadtam az új SIM kártyát, rajta az engesztelésként feltöltött (ám legkevésbé sem igényelt) 150 korona kredittel. Elfogadtam, mert szegény O2 alkalmazott már jócskán izzadt, és fölöttébb szeretett volna megszabadulni a macerás ügytől valamint ettől a kellemetlenkedő ügyféltől, aki én volnék. Annyira, hogy elismervényt sem íratott alá arról, hogy átvettem egy új kártyát. Számlát sem adott. Lehet, hogy mégiscsak Norbertnek van igaza, és be kellene perelni ezeket? Úgy néhanapján, precedens értékű hosszúmenetekre utazva. El egészen Brüsszelig, Emberi Jogi Bíróságokig :) alább nem is adva! Ha már egyéb élvezet nincs a dologban… hiszen még egy rohadék tengerük sincs a cseheknek, hogy oda egy ülésen két seggel utazzon az ember.

(C) Efhadez Gízá

(C) Efhadez Gízá

A világ egyéb tájain is akadnak ám válogatósak. Hungáriában meg Ro-mániában holmi felvilágosult fők évek óta próbálkoznak a jó népeket rávenni erre a fránya környezettudatos hulladékgazdálkodásra. Gondoljunk csak úgy a szétválasztásra, mint valamifajta állampolgári beidegződésre, Pavlov-kutyás nyáladzásra. Jól hangzik, mi? A cseheknél láthatjuk azt, amire kissé keletebbre mi már/még képtelenek vagyunk. Tudatosak, precízek, és türelmesen szétválaszják a szétválasztandókat. Kár, hogy a szemetesautó mind a négy kuka tartalmát egykedvűen összedarálja, megemészti. És nem történik semmi. Csak a csalódás ül ki az arcra: hát miért is nem négy különféle szemetes jön ki?! Aztán a vigyorgó kisördög fügét mutat: kételkedj már kissé, ember! Lehet, hogy négy külön rekesz van abban a nagy autóban! Sőt az is megtörténhet, hogy a cseheken kívül az amcsik is fölöttébb környezettudatosak.

(C) Efhadez Gízá

Sajnálatos módon a csehek legkevésbé sincsenek otthon a túróban és a halfélékben. S tényleg savanyú szaga van a kenyerüknek. Ennek ellenére finom és tápláló, nem úgy mint a romániai festett kenyérutánzat, a magyarországi sápatag szivacs vagy az angliai tószt-izé.
Ami pedig a köménymagot illeti… mindenben ott van, minden mennyiségben! Azt még valahogy megérti az embernek fia, aki messziről érkezett, hogy a savanyú káposztában helye van (lehet), na de hogy a kenyérben is?! És mégis! És finom. És mozog a föld. Csak semmi blaszfémia. A köménymag az a testnek, mint a gejzír vagy a mofetta a mélységeknek. A frissen műtött embernek nem hiába javasolja a doki, hogy köménymagos levest (vagy legalább teát) fogyasszon. Ha megindul a szél, akkor megmarad a delikvens – tudják ezt az öregek. Deh vajon mivel is operálták Svejk népét, hogy ilyen következetesen fogyasztja a megtartó magocskákat?

(C) Efhadez Gízá

Jövendőbeli menedzserével, Mr. Ashokkal telefonon egyeztetett mindent a mi emberünk. Mr. Ashok dzsét bédzsét indiai, aki Angliában él, immár évtizedek óta. Telefonbeszélgetésük során (szinte) tökéletesen ejtette ki a mi emberünk nevét: Gézá. Ezt az apróságot szóvá sem tette emberünk, hiszen odahaza a románok is állandóan Ghézázzák. Legyek tehát Gézá itt is – mocorogta magában. Hát nem lett. Amint megérkezett Leszterbe, és meglátták leírva a nevét, minden addigi verziót ejtettek, és angolok, indiaiak, pakisztániak, leszteri románok (!) Pruton innen és túl, lengyelek, kínaiak ésatöbbiék… simán Gízának titulálták a mi emberünket. Egy kivétel akadt, egy cseh munkatárs, aki megpróbálta a lehetetlent. Amikor azonban rájött, hogy a fránya Gézá is maximum romános verzió, lemondott a kínlódásról, és ő is a Gízá mellett döntött. Yesol, egy kedves koreai lány elárulta a mi emberünknek, hogy gízá az ő távol-keleti nyelvén újságírót jelent.

Így ragadt rá a mi emberünkre a Gízá – mint név (is). És így indult el Gízá Csehországba, Brünn városába IBMerkedni. A történet aztán szinte pontról pontra megismétlődött. A menedzser, Charles DeRees (AKA Karcsi) a telefonos interjú során “Gézá így, Gézá úgy” alapon ejtette a kacifántos nevet. Aztán amikor szemtől szembe kerültek az IBM-nél, Charles rákérdezett: hogy is kell igazából ezt a nevet mondani? Emberünk mosolygott: nos, a Gézát úgy kell ejteni, hogy Géza, de ő tisztában van azzal, hogy itt is Gízá lesz a neve. Charles még rákérdezett: a londoni számtingről, a gízerről tud-e a mi emberünk. Hogyne tudna, hiszen Angliában folyamatosan ezzel szembesült.

A történet persze nem lenne teljes az elhelyezés, a bemérés nélkül. Emberünk otthonról, Kolozsvárról, annak is a Möröst sziti nevű fertályából úgy indult el, hogy pontosan tudta, Brünnben a Vychodilova nevű részen fog lakni. S mivel Romániából érkezett, meg volt győződve, hogy ez a hely csakis Vicsodilová lehet. Csak tíz nap múlva, egy késő esti trolizás során ütötte meg a fülét a hangosbemondó gépnéni bársonyos hangja: a Víkogyilová megálló következik.

(C) Efhadez Gízá